Használati eszközeink a szakócától a kacsintós pénztárcán keresztül az űrrepülőkig kultúránk adott állapotának tárgyiasulásai. Igaz ez a WC-re is. Hiánya vagy megléte, minősége egyfajta civilizációs fokmérő is lehet.
Kis toalettológiánk - némi történeti vizsgálódással és a jelen különleges darabjait pásztázva - utána most annak a helynek jár, ahová a király is gyalog. Slavoj Žižek szlovén filozófus, kultúrakutató szerint az exkrementummal kapcsolatos különböző egzisztenciális attitűdök kifejezése, majdhogynem világnézeti kérdés, hogy a WC-csésze melyik részéből nyílik kijárat a csatorna felé.
A tipikus francia WC-ben a lyuk hátul van. Ennek következtében a nyomok azonnal eltüntethetők, viszont nem szemlélhetők. Ellentétben a hagyományos német WC-vel, amelyben, mivel a nyílás elöl helyezkedik el, a matéria addig pihen a porcelánon - időt hagyva az egészségügyi következtetések érdekében végzett alaposabb tanulmányozásra is - amíg működésbe nem hozzák az öblítést.
A köztes megoldás - de nevezhetjük szintézisnek is -, az angoloknál használatos, tudniillik egy kis vízzel teli, csupán futólagos inspekciózást engedő medencécske a befogadó közeg. Sorrendben a forradalmi hevület, a reflektív alaposság és a haszonelvű pragmatizmus megtestesülései ezek a változatok, amennyiben különböző kultúrák eltérő vezérlő elvei szerint formálódtak.

A latrinától a vízöblítésig
Žižek filozofikus megközelítése is bizonyítja, hogy mindennapi trónjaink alakját, anyagát, technikai szolgáltatásait milyen sokféle megfontolás alakíthatja. Mert bár a funkciója mondhatni örök, hiszen szükség mindig volt és lesz is (rá), a WC-vel szemben támasztott elvárások köre folyamatosan változik.
Biológiai, közegészségügyi, kényelmi, higiéniai, esztétikai, szemérmességi, ergonómiai, technikai, környezetvédelmi, építészeti és esztétikai kihívásoknak való megfelelés írja - persze időről időre más és más hangsúlyokkal, bizonyos korokban elmosódott vagy üres lapokat is hagyva - fejlődéstörténetét évezredek óta.
Végtermékünk és a víz összekapcsolása valóban nem újkeletű ötlet, hiszen az időszámításunk előtti IV. évezredben keletkezett skóciai Skara Brae kőkori település feltárásakor olyan primitív csatornarendszerre bukkantak, amely minden házba csatlakozott, és a szennyvizet az óceánba vezette.
A földeket öntöző csatornák menti házakban élő mezopotámiaiak is építettek hajlékaikban olyan szerkezeteket, amelyek a folyóvízbe vezették a fekáliát, így nem csak saját salakanyaguktól szabadulhattak meg, de jelentősen növelték a terméshozamokat is. Találtak mellékhelyiségszerű épületrészeket Minosz knósszoszi palotájában, a kezdeti edényes ürítés szokása mellet egy idő után a görögök is használni kezdték a csatornák biztosította lehetőségeket.
És ott van a rómaiak építészeti remeke a Cloaca Maxima, amely egy kiterjedt hálózat fő elemeként szolgált. Bár a föld alatt haladó vízelvezetők a több személyes nyilvános latrinák (forica) és a fürdők hasonló alkalmatosságainak szennyét is szállították, az újabb kutatások szerint leginkább a folyók árhullámakor helyileg felgyűlő fölösleges pangó vizek elvezetésére szolgáltak. Modern gondolkodásunk torzító szemüvegén át visszatekintve hajlamosak vagyunk elismerően nyugtázni, milyen fejlettek voltak ezen a téren is elődeink.
A helyzet azonban korántsem volt ennyire rózsás, hiszen a kloákák nemcsak befogadtak, de gyakran vissza is adtak a nyílásokon keresztül: szagokat, patkányokat, férgeket. Sőt, nemegyszer lángokat is, amikor berobbant a hidrogén-szulfid és a metán. Így aztán nem csoda, hogy a római illemhelyek falaira őrangyalként Fortuna istennő képét festették.
Szóval az ANTSZ felügyelői az antikvitásban sem használták volna engedélyező pecsétjüket, de a középkor városaiban még rosszabb volt a helyzet. Az ürülék az utcákon landolt. Oda öntötték a biliszerű alkalmatosságokból, vagy bocsátották közvetlenül a homlokzatok síkjából kilógó pottyantókon keresztül. A higiéniai szempontból legkultúráltabbnak tűnő megoldást talán a hidak szélére szerelt budik jelenthették, mert a produktumot elvitte a folyó.

Hattyúnyak
Igaz, egészen az újkor elejéig a társadalomban élő ember viszolygása élete bomlástermékeitől ismeretlen élmény volt, hiszen még a Napkirály versailles-i palotája súlyos bársonyfüggönyeinek rejteke is gyakran alkalmi illemhelyként szolgált, az angol királyi udvarban az 1500-as évek végén megszületett találmány, a Water Closet, majd annak sok emberöltővel későbbi szabadalma.
A találmány azonban érdeklődés hiányában még évszázadokig gubóban alszik, és várja az ipari forradalom kibontakozását, amikor Joseph Brahman feltaláló - megtartva Alexander Cumming 1775 szabadalmának lényegét, azaz a kellemetlen szagok visszaáramlását megakadályozó, bűzzáró funkciójú, szifonként működő, S alakú csövet, a hattyúnyakat – az eredeti csúszószelepet egy speciális csappantyúval helyettesítette, és megalkotta mai WC-ink alapmodelljét, egyúttal a csatorna felőli oldalra kiakasztotta a táblát: a WC felé behajtani tilos.

Kultúrvívmány születik
A 19. század végének nagy elméi ekkor döbbentek rá: koruk leginkább ünneplésre méltó mestersége a vízvezetékszerelőé. Hiszen ő a kultúra szálláscsinálója, munkájával a fertőzésmentesség úttörője. Mellesleg az emberiség városi sűrűségben való hatékony összetelepülésének előfeltételévé vált az ürülék szervezett elszállítása a háztartásokból.
Egyúttal az egyik első számú „szociokulturális” feladatként tételeződött az egy főre eső (vezetékes) vízfelhasználás növelése. Majd a vegy- és agráripari fejlesztések nyomán a humántrágya szükségtelenné válásával az európai ember kimondta: büdös van. Szemérmesen elfordult saját hulladékától, és azt vízzel hígítva a talajba vagy az élő vizekbe kezdte juttatni.
A technológia terjedt és fejlődött. Magyarországon a szocialista modernizáció a hatvanas évekre már fürdőszoba-felszerelési tárggyá avatta a WC-kagylót. A kecskeméti fehér (egy)kád(rendszerünk) mintájára WC-csészéink 1968-tól egyaránt a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyárban készültek – és a Kiváló Áruk Fórumába is bekerülő termékek a hetvenes években már mohazöld, tintakék és curry-színekben is kínálták magukat.

Funkcióbővülés, a WC nagykorúsítása
Közben a változó korszellem elkezdte kiszámolni: az emberi szervezet tekervényeinek és a modern házak falaiba rejtett strangoknak eme találkozási pontján egy élet során közel három évnyi időt töltünk. A „szanitertechnikai műtárgyat” tehát nem árt egy olyan bútorrá alakított csővégnek felfogni, amely önállóan is legalábbis középtávú döntést és beruházást kíván.
Míg a ficamos turbókapitalista lendület az egészségügyi szünet minimalizálására is kész formatervezést mozgósítani,hogy hamarabb kiugrassza a reterátból a dolgozót, mások valóságos életreformként tekintenek a technológiai és kiviteli megújítására.
Utóbbiban van is valami. Bár az innovatív építész, Le Corbusier már a 20. század közepén kis „egészségügyi kabinokat” tervezett alpesi szállókba, a legkülönbözőbb testhelyzetekben használható vécé-, mosdókagyló-, zuhany- és ülőmosdó-elemekből álló „vizes blokkal”, a kulturális áttörés a japánoké a nyolcvanas években.
Fokozott tisztaságigényük alapozta meg a forradalmasító elemet: a bidéfunkció WC-kerámiába integrálását. Az erről elhíresülő, mindentudó elektronikus japán WC-csodák 2016-ban már 81 %-os lakossági lefedettséget mutattak a szigetországban. Legnagyobb gyártójuk kurrens termékkínálatából azóta bemutatótermet is fenntartanak nemzetközi repülőterükön. Védjegyük a valóságos vezérlőpulttal ellátott karfa és kézmosóval kombinált tartály.
A funkciókavalkádból: előbukkanó furulyás szórófej gejzírje tusolja le a megviselt gáttájékot, ehhez víz- és ülőkemelegítés társul, művelkedésünk zajai ellen pedig a muzsika hangjai várnak bevetésre készen. Az intelligens WC-k újabban már pulzus-, zsírszázalék- vagy vércukor-adatokat is számolnak – és küldenek azonnal a háziorvoshoz –, a nehezebben mozgók felállását pedig rézsútosan emelkedő ülés segíti.

Itthoni realitások
Az elénk táruló úton - saját korábbi mércéinket kinőve - mi is egyre gyorsabban haladunk. Ízléses és görcsoldó félreeső illemhely iránti igénnyel már nem elég aközött választanunk, hogy platós vagy csúszdás kialakítású legyen a vécétest. A hazai piac egyre inkább készen áll, hogy termékgazdagságával ténylegesen kiszolgálja apáink idejének még sokszor fedezet nélkül szólamát: „a magánépíttető kívánsága parancs”.
Már figyelmet fordítunk rá, hogy ovális (hosszúkás/kerek) vagy szögletes legyen; hogy karcolódás- és fakulásállóbb porcelántechnológiát favorizáljunk; vagy hogy az éjjeli visszacsapódások zajától megkímélő záródási megoldásokat keressünk.
Válogatunk lábonálló (padlóra állított vagy konzolra ültetett) vagy függesztett falivécék között, és egyre terjed a tartályok beépíttetése a falsík alá. Az emeleti „második fürdőszobák” „vendég-WC”-inek takarékos térkihasználásához a gyártóktól már külön szériák állnak rendelkezésünkre. Tudjuk, hogy a legbiztosabb – gravitációs úton történő – működtetés mellett a szűk lefolyócsövekhez vagy alagsori kialakításnál a hazai „darálós WC”-technológia lehet a megoldás.
Ugyan Teleshop-paródiának megteszi a kanapébarát szobavécé, ám a valóságban kezdenek népszerűvé válni az – eredetileg mozgásukban korlátozottakra szabott – magasabb ülőszintű darabok, melyekről könnyebb a felkelés. Rövidebb öblítési idő, gyorsabb újratöltés: szintén fontos szempontok.

Zöld fordulat
Sok víz lefolyt a napokban az ereszcsatornánkon – a Föld közös készleteiből. Egyéni mérős saját vízfogyasztásunkra nagyobb fegyelmet követel: a környezettudatossági szabványok e téren is törnek előre. Egyrészt a minél kevesebb vízfelhasználásra, másrészt a minél teljesebb öblítési felület elérésére törekednek a gyártók. Kis vagy nagy „dologhoz” ma már választhatunk kis és nagy öblítést – utóbbi ugyanakkor a szükséghez képest folyamatossá is tehető.
Akik ugyanakkor sem a leöntővizet, sem salakanyagainkat nem kívánják elkerülhetetlen „járulékos veszteségként” felfogni, azoknak – az ókori rómaiak konyha alá telepített pöcegödre, vagy a 20. század első felében nálunk is dívó tőzegszórós kerti árnyékszék mintájára – ott az ökotudatos komposzttoalett modellje.

Mert megérdemlem
Talán most képzeletben elfintorodott az orrunk és vécéillatosítóért nyúlnánk. Pedig a nemkívánatos szagokat nagy levegőszállítású, csendes üzemű ventilátor segítségével már közvetlenül a keletkezés helyéről szívhatjuk el.
Az „extrák” természetesen egyszeri felárasak, ám nemegyszer élettartamnövelők. Öblítőperem nélküli, sűrített levegős, 360 fokos öblítéssel tartósan leszoríthatók a tisztítás költségei.
És ott van még a megjelenés, a formavilág. Ahogy a karanténidőszak a tisztasági funkciójú tereink összenyílására adott jelentős impulzust, a WC körüli falakra térhízlaló mintázatok (cikcakk, csíkozás, márványutánzat stb.) keresésére indultunk. Emellett megnőtt a keletje a tükröző fekete csempéknek, a különféle fabevonatoknak, sőt nedvességtűrő tapétamegoldások is kezdenek hódítani. A tárgyi világban karcsúság, áramvonalasság, de kontúrosság lett keresett. 2021 vonatkozó kulcsszavai: kompaktság, higiénia, tartósság, egyszerűség.

A boldog horizont
Az „előzékeny segítőtársunknak” pedig már földrészünkön is léteznek királykategóriái. Az intelligens WC-k nemzedéke a japán toalettek erényeit diszkréten ötvözik az okostechnológiákkal. Egyfelől tudják a lágy részek kíméletes mosdatását és szárítását (papírigényt csökkentve), az energiatakarékos üzemmódot, az UV-fényes fertőtlenítést.
Ehhez a mosóprogramok változatosságával – akár minden családtag és néhány visszajáró vendég preferenciáira – beprogramozható érintőképernyő járulhat. Továbbá: mobilapplikációs vezérlés, állítható hőfokok, hangvezérlés, mozgásérzékelő automatika, padlómelegítés a (mezítlábas) talpaknak, fényeffektek, Bluetooth-os hangszórók. Mi több, LED-es őrfény segíti az odatalálást – ha újholdkor, egyben épp A Föld Órájában szólítana a természet –, makacs áramkimaradás esetére pedig akár 100 öblítésre elég akkumulátor kapható.
Mindenesetre ne csak a trónus-nevet kiérdemlő extrém változatok vagy a már pár milliócskáért is elérhető luxusdarabok esetén fontoljuk meg az épületgépész szakemberekkel való konzultációt!